Római part

„Mint(h)a” nyaralás
A hangulat sajátos, emlékeztet a Balaton „csúcséveire”, a ’70-es, ’80-as években. Megtalálható itt minden, ami egykor megvolt: lángos, főtt kukorica, sült kolbász „koviubi”-val, palacsinta és gofri, no meg a hazai vízpartokon elmaradhatatlan tengeri (!) hal, a hekk. A strandgasztronómiát jól kiegészíti a családias, SZOT-üdülős életérzés: párok andalognak kéz a kézben, gyerekek futkorásznak, hintáznak a játszótéren, fiatalok söröznek, fröccsöznek vidáman a végeláthatatlan vendéglősoron. A vízparti nyaralás kellékei közül éppen csak a víz hiányzik. Már senki sem rohan a habok közé szertelenül, senki nem próbál csónakot a vízre bocsátani, csupán néhányan ücsörögnek a stégek mellett, s nézik, ahogy a Duna nyaldossa a part kavicsait.

Valami utánozhatatlan naiv bájjal bír, amitől az ember itt otthonosan elengedheti magát. Mindegy, hogy ki, és miben van, fürdőruhában, strandpapucsban, méregdrága, márkás cuccban vagy szakadt melegítőben, senki sem szólja meg, senki nem foglalkozik vele, mert itt mindenki tudja, hogy ő is egy a sok közül, aki ismeri a Római titkát. A hely olyan, akár egy varázsszelence, amelyet bármikor nyitunk is ki, mindig ugyanazt a sajátos képet mutatja. Ha rajtam múlna, én biztosan felvenném a hungarikumok közé.

Szöveg: Joó Annamária